Lapsz�lre: Az igazi szenved�sr�l,     
         a z�r�d� �letm�r�l �s a tragikus h�sr�l

„Hisz b�n�s�k vagyunk mi, ak�r a t�bbi n�p,

s tudjuk miben v�tkezt�nk, mikor, hol �s mik�p”

(Radn�ti Mikl�s: Nem tudhatom...)

Mostan�ban Orb�n Ott�t forgatok, amikor csak tehetem, s mint egy �hez� kisgyerek, �gy vetem magamat egy-egy �rt�kes gondolatra. M�r, ha siker�l kibogozni.

    De a Radn�ti-eml�k�rem c�m� �r�sa igaz�n elgondolkodtatott, f�leg most, hogy am�gy is k�rbezsongom Radn�ti �let�nek utols�, balj�s verseit. Felismerni azt, hogy milyen fiatal volt �s milyen j�v� n�lk�li. �s �gy felkelni nap, mint nap, hogy tudjuk, nincs tov�bb. De � m�g fel�lt a Lager Heidenau f�l�tt l�v� szerb hegyekre, m�g meg�rta az A l� recherche-t �s k�s�bb a Hetedik eclog�t is.

    De �n is olyan barom vagyok, amint azt Orb�n Ott� �rja az els� szakaszban; igaz, nem ismerem a hexametert sem, nem ismerek �n semmit �s senkit sem, de Radn�tihoz k�pest, m�rmint azt n�zve, hogy miket lehet �s kell egy embernek �t�lni, sehol sem vagyok. Sem id�ben, sem mennyis�gben. Mert mi az a szenved�s? Mit jelent az, hogy alkotni?

    � m�r csak tudta. A biztos hal�l tudata nagy m�gondot ig�nyel, a folyamatosan z�r�d� �letm� gondoss�g�t. H�t igen. „Tark�l�v�s – �gy v�gzed h�t te is”. �s ezzel �lni. S�rgette az id�, de � nem s�rgette a sorait. Hidegv�r� volt, vagy �szt�n�s. Egy�bk�nt nem tudta volna v�gig csin�lni. De a noteszba, „az exhum�lt noteszba” mindig �jabb �s �jabb versszakok ker�ltek, �jabb szavak – m�g jutott er� az utols�, s�hajokkal teli razglednic�ra is. Szenvedni.

    Az �n sarkamban csak a matektan�r vagy a hangos szappanopera zajai vannak, nem a feneketlen id� egy gonosz kacaj� kataliz�torral. �, �n gyarl�! �s �n is csak sir�nkozom, pedig az � j�t�ka igazi volt. �letre-hal�lra. Amikor az ember kebl�re �leln� a vil�got �s haz�j�t, de az nem engedi, ler�gja mag�r�l, ak�r egy koloncot. Csak annyit k�v�n – szer�nyen, rem�nykedve - , hogy teste is majd e f�ldbe s�ppedjen el. Nem nagy k�v�ns�g, csak egy s�rk�, egy biztos szemf�d�l, nem a napi robot bizonytalan mocs�rvil�ga. Csak ennyi. De �t vitt�k �s ez volt a term�szetes �s m�g az sem sz�m�tott, hogy � m�r nem volt az. „Csak v�r�ben”, amire sohasem volt b�szke, mert az igazat megvallva, nem is �rdekelte.

    �s ez az iskola is, ez a Szemere. N�gy �vig idej�rt, m�gis alig maradt l�that� jel minderr�l. Egy korom �lte, sz�radt vir�gokkal kirakott eml�kt�bla a k�t kapu k�z�tt, egy mamut horizontj�ban, egy sebtiben kinyomtatott felirat az iskolai k�nyvt�r ajtaj�n: „Radn�ti Mikl�s K�nyvt�r”. Ez kev�s. �s egy k�l�n Radn�ti-polc, amit mindenki elker�l, �s a polcon halkan b�vik csak meg az anyak�nyv f�nym�solata, piros ceruz�val al�h�zva az akkori neve. Ha nem keresik, nem is tal�lj�k meg. � az �let�t adta nek�nk, a haz�j��rt, de �t akkor a h�tunk k�zep�re sem k�v�ntuk. Most sem.

    Sz�val ez van, csak ma m�r senki sem fogja megk�rdezni, hogy „hov� t�ntek a b�lcs boroz�sok?”. M�r nem kell senkinek sem a b�lcsess�g. Tal�n csak a bor, de az m�rt�ktelen�l. Ma m�r mindent meg lehet venni kim�rt adagokban a boltokban, napi porci�inkat sug�rozza a t�v� is, minek h�t nek�nk a tragikus h�s�k? Nem kellenek. A tragikus h�s nem kigy�rt, nem veti �t v�ll�n a goly�sz�r� l�ncc� f�z�tt t�lt�nyeit, nem �l az igazs�g�rt. A tragikus h�s Radn�ti, amint �l a l�ger f�l�tti hegyen csendben �s a csillagokb�l szemezgetve id�zi fel a m�lt ragyog�s�t. Azt�n meghal az igazs�g�rt.