„Ez jó mulatság, férfimunka volt”

- elmélkedés a háború végén -

Véget ért a háború. A béke megköttetett a két fél között. Felsóhajthat minden e-polgár cseh és magyar oldalon egyaránt: a mögöttünk álló, bizonytalanságokkal és fordulatokkal teli három hét után most az újjászervezés és a fejlődés útjára léphetünk. Ám a továbblépés előtt nem árt összegezni, hiszen a felszíni történések mindenki számára más színben jelennek meg, arról nem is beszélve, hogy a politika és diplomácia legmélye talán még a Kongresszus képviselőinek sem minden esetben átlátható. Hiszen van, aki megélte Budapest egy napos cseh bitorlását és van aki nem - van, aki sorompóba állt a közös célokért és vagy a harcmezőn vagy a hátországban harcolt Magyarországért és van aki nem. Van, aki félretette egyéni politikai ambícióit és alárendelte a nagy magyar álomnak, van aki nem.

Persze, mindez nem újdonság. Látnunk kell, hogy nem csupán az eRepublik rövid történetének leghosszabb, hanem talán legtanulságosabb háborúját is mi vívtuk meg. Tisztába jöttünk lehetőségeinkkel, láttuk, meddig ér az a bizonyos takaró. Ráadásul azt is megtapasztaltuk, mennyi az annyi; mennyien vagyunk valójában eMagyarországon, hányan aktívak és hányan képesek cselekedni. Ez az, amit talán egy kényelmesen eldajkálgatott ország sosem lesz képes meglátni. A különleges helyzetek különleges embereket kívánnak meg és ha ilyenekkel nem is bír egy nemzet, vannak olyanok, akik felismerve a történelem változó szelét, képesek felnőni a rendkívüli feladathoz. Meglátásom szerint eMagyarország jól áll, hiszen polgárai az összefogás és a kitartás erényeit gyakorolni tudták ezekben a vészterhes hetekben. Legyen szó ArCrimsonról, az elnökről, BB-ről, a hadügyminiszterről, pipecről, a győri polgármesterről, mind az öt párt vezetőiről vagy a hősies tetteikért bannolt emberekről, a számtalan segítőről, katonáról, üzletemberről, aki a háttérben végrehajtotta és segítette a magyar tervek megvalósulását, csupa olyan emberrel találkozhattunk, akik képesek az ország érdekét szem előtt tartva, a közös célokért cselekedni.

Aztán ott van a névtelen tömeg. Nem mindenki fake, vagy halódó polgár, aki nem szólal meg.  Úgy látszik, még egy ötszáz fős mikroközösségben is létrejön egy szótlan, érdektelen és tervtelen massza, akik csak belépnek az oldalra, leróják a napi penzumot a Munka oltárán, esetleg edzenek is, ám többet nem akarnak vagy nem tudnak tenni eMagyarországért. Nem kétlem, hogy rájuk is szükség van, de mégis, felmerül bennem a kérdés, hogy miért játszanak egyáltalán. Hiszen a többség épp azért jött az „új világba”, hogy tevőlegesen hozzájáruljon egy ugyan csak képzeletben létező, de valóságos közösség építéséhez.

BB a háborúról szóló cikkében arra figyelmeztet mindenkit, hogy nincsenek többé helyi háborúk. Ez talán a másik legfontosabb tanulsága ennek a háborúnak. Egy csata kimenetele könnyen függhet egy nagyhatalom kényétől-kedvétől, személyes érdekektől, vagy a propagandától. Tautológiának tűnhet, de minden ország érdeke az, hogy érvényesítse érdekeit. Kevés olyan öncsonkító ország létezik még itt, a virtuális világban is, amely feladná nehezen kiharcolt pozícióit egy-egy térségben, pusztán elvont elvekre és megragadhatatlan értékekre hivatkozva. Nem létezik ugyanis idealista állam, amely például a „wilsoni elvektől” vezérelve a nemzetek függetlenségét és különállóságát tekintené legfőbb céljának. Még maga az USA sem ilyen, hiszen számtalan európai nemzet él kisebbségi sorban még e virtuális világban is (gondoljunk csak a dánokra, oroszokra, svájciakra) akik megvédelmezését valamiért sohasem érezte kötelességének; csak abban az esetben avatkoznak be ugyanis, amikor érdekükben áll. A hipokrita magatartás azonban nem elítélhető, hiszen minden állam sajátja a képmutatás. Legalábbis eddig ezt hittük.

Könnyen megtehette volna ugyanis eMagyarország, hogy a roppatag cseh államot, ami pár óra alatt újból három régióra zsugorodott, az utolsó pillanatokban lerohanja, hiszen erre minden lehetősége megvolt. De nem tette meg, hiszen korábban szavát adta: csakis a Felvidékért, vagyis ősei jussáért küzd a magyar katona és nem teszi a lábát cseh területekre. A magyar állam és a magyar diplomácia nagy sikere ez a háború: megmutattuk ugyanis, hogy eMagyarország „imperalizmusa” nem abszolút értelemben vett imperalizmus, amely mentes mindenféle erkölcstől vagy elvi megfontolástól, hanem élni akarás, a méltó élethez való jog olyan erős szomjúhozása, amelynek nem állhat ellent semmilyen aktuálpolitika vagy érdekszövetség. Ez a levegőhöz való jog.

Mindig azt mondjuk, hogy nem szabad behozni a való élet dolgait az erepre. A magyar állam semmi olyat nem hozott be az erepre, ami már eleve nem volt ott. Vagyis szó sincs arról, hogy a magyar ember termelte volna ki az irredentizmust, a sovinizmust; azt maga az igazságtalanság termelte ki, hiszen egy arra adott válaszreakció. Az, hogy eMagyarország eredeti területe a való világ jelenlegi állapotaival egyezik meg, maga a való élet erepre való bevitele. Hiszen minden ország esetében ezt láthatjuk. Mégsem nevezik imperalizmusnak a lelkes fórumozók azt, hogy Norvégia Kamcsatkáig ér (teszem hozzá, ők maguk büszkén vállalják, hogy a politikájuk imperalista), vagy hogy az Egyesült Királyság betette a lábát a kontinensre. Ez természetes nekik. Nekünk pedig az legyen a természetes, hogy a levegőhöz való jog nem elvitatható és hogy eMagyarországnak nincs kevesebb joga megméretni magát egy hódító háborúban, mint bármely más országnak. Ugyanakkor mégis Európában élünk, ahol sokak akarják egyszerre érvényesíteni levegőhöz való jogukat. És az érdekek nagyon gyakran ütköznek egymással.

Felírtuk magunkat az eRepublik világtérképére. Ha eMagyarország szóba kerül valahol, mindenkinek a háromhetes háború fog elsőként az eszébe jutni, aztán pedig az a hősies és követendő viselkedés, az a valódi harcosokhoz méltó magatartás, amit ellenfelünkkel szemben tanúsítottunk. El tudjuk képzelni, amint egy német generális vagy egy svéd viking megkönyörül egy szlávon, csak az adott szóra hivatkozva? Aligha. A háború első napjától kezdve senki sem élt az azt megelőző „lila ködben”; senkinek sem volt többé illúziója afelől, hogy csakis két ország magánügye egy háború. A sikerektől nem váltunk elbizakodottá, a sikertelenségek miatt nem ment el a kedvünk, hanem inkább kijózanított és megacélozott minket. Ezt a korszakot lezárva felszabadultan sóhajthatunk fel végre, ahogy Vörösmarty is felsóhajtott visszatekintve élete végén: „Ez jó mulatság, férfimunka volt”.

Thomas „David” Reid